Lapszemle- História 2008/3/ Marie Claire július
Kilóra
Eltöprengtem mi ez a szokatlan vehemencia, amivel honfitársaink az „állami pénzen imádkozó szerzeteseket” támadják, és miért védik olyan dühösen „a Tibetben dollár milliókat befektető államot”? (A sort folytathatnánk „politikusainkkal” az egykínázó Göncz Kingával, a könyörgő Szili Katalinnal, vagy Dobolyi „EP” Alexandrával) A választ Carsten Holz adta meg, aki Kína szakértő, a társadalomtudományok professzora, 2008-ban éppen a Princeton Egyetemen tanít. Tavaly a Távol Keleti Gazdasági Szemlében (Far Eastern Economic Review) írt egy meglepően őszinte cikket „Minden Kína szakértőt megvettek? címmel, melyben a hozzá hasonló cipőben járó, Kínában ösztöndíjjal tartózkodó tudósok magatartását vizsgálta. Következzék egy részlet:
„A Kína kutatók az egyedül végzett projektek esetében is kényszer alatt állnak. Néhány nyugati Kína kutatónak rokonai élnek ott. Néhányan lakást vettek. Azok a tudósok, akiknek az anyanyelve nem kínai, évekig tanulták a nyelvet, és erre a hatalmas, át nem alakítható tudásra építették a karrierjüket. Hasznunk származik kínai kapcsolatainkból, információt, és betekintést szerzünk, és védjük is ezeket a csatornákat. Mindenki boldog: a nyugati olvasó, mert friss véleményt kap az akadémikustól, mi magunk azért, mert a karrierünk épül, és a Párt pedig azért, mert reklámozzuk. Kína nagyon különleges abban, hogy az ösztöndíjak mind egyfelé mennek: Annak, aki nem idegesíti fel a Pártot.”
A História ez évi harmadik számában három cikk található Tibetről, egy általános dolgokról, egy a vallásról, és egy pedig politikáról. A helyzet az, hogy ez a Tibet ügy annyira sokrétű, hogy kétféle olvasata minimum létezik, és ezzel fel is rajzoltuk a képletet. A Tibet - mítosz és valóság című alkotás a bennfentesek magabiztosnak szánt stílusában íródott, kicsit olyan, mint a borítón összefotósoppolt Potala meg a szerzetesek, és nagyon röviden jellemezve azt mondhatnánk, hogy egy párt-szemináriumot frissen végzett, Kínába ösztöndíjjal gyakran látogató alkotó műve, aki annyiban próbálja követni a középutat, hogy megemlíti: leromboltak kolostorokat Tibetben, de egyébként meg minek ugrálnak, országuk sincs, Kína meg nagyon erős, a „politika látványos beruházásai javítják a tibetiek életminőségét” és félni kell az „egyre magabiztosabbá váló kínai vezetéstől.” Ezzel tökre nem lenne baj, mert ennek is megvan a helye, de mondjuk inkább a Népi napilapban, mert akkor a gyanútlan olvasó legalább tudná, hogy mire számítson.
Tibet valódi arca?
Mindig összerezzenek, ha valaki „valódi ez, igazi az” címmel ír cikket, főleg ha társadalmi/politikai/történelmi dolgokról szól és egy női magazinban jelenik meg. Nem az írónő észrevételeibe szeretnék belekötni, mert biztosan úgy írja le, ahogyan látta, de lássuk be, nehéz átfogó képet kapni a valóságról egy nyaralás alatt Lhászában, főleg ha kínai nyelven kommunikálunk. Azt is elhiszem, hogy egy Marie Claire magazinba író nő számára a civilizáció és a boldogság egyik csúcsa az, hogy már Lhászában is van bevásárló utca, ahol a legmenőbb nyugati márkájú termékek kaphatók a Guccitól a Prádáig, de ezzel nem mindenki van így. Az olyan mondatok hogy „a tibetiek nem értenek a kereskedelemhez” már a rasszizmus határát súrolják, és jóérzésű újságíró nem ír ilyet sem a tibetiekről, sem a zulukról, sem az ausztráliai bennszülöttekről, mert mi van, ha van köztük valaki, aki ért? És ha végzett volna némi kutatómunkát, akkor látná, hogy nem igaz, amit olyan lazán odapöttyintett, mert pl. a nepáli nemzeti össztermék 8 százalékát már tibetiek hozzák össze, nem beszélve az ’59 előtti tibeti-indiai kereskedelmi kapcsolatokról. Megint az a gond, hogy félretájékoztatják az olvasót- a freetibet.hu sem mentes az előítéletektől, de aki ide kattint, tudja, hogy mit kap- ezért a Marie Claire-nek inkább kiegyensúlyozott tájékoztatásra kéne törekednie, kérdezzenek meg valakit a kínai nagykövetségről, meg valakit a másik oldalról, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok. Ha már a bikinikről átfogó képet kapunk 10 oldalban, akkor 10-10 sor férjen már oda, ha ilyen témáról írnak, ráadásul ilyen durva címmel, hogy „Tibet valódi arca”.
A MC írásában szó esik a kulturális forradalom pusztításairól, a börtönükben intézményszerűen alkalmazott kínzásokról, illetve a kolostorok politikailag szenzitív helyzetéről, ez mindenképpen a cikk javára írandó, és tulajdonképpen a figyelmes olvasó számára kibontakozik a lényeg, a tanulság is, amit viszont a szerző elfelejt levonni. Gecse Mariann tulajdonképpen öntudatlanul is felsorolja azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a tibetieknek szembesülniük kell, vagyis, hogy a kínaiak úgy általában koszosnak tartják őket, tehetségtelennek (lásd „a tibetiek egyáltalán nem értnek a kereskedelemhez”) és csak akkor van esélyük komolyabb állások betöltésére, ha megszabadulnak tibeti identitásuktól, elmennek Pekingbe megtanulni kínaiul, hogy aztán turistacsoportokat vezethessenek Lhaszában.
Feedburner